Ma nem mentem dolgozni, mert szeretnék újra látni. A szemüveg régi, a szemem sem új, és ráadásul rossz is, szóval valamilyen megoldás kell. Volt időpontom, és így aztán időm is és már előre örültem, hogy egy-két percig megint látni fogok. A vizsgálat maximálisan korrekt volt, a hölgy aki a lencséket húzogatta, és tologatta a szemem előtt kedves és aranyos. Azt mondta varázsol nekem egy új szemüveget.

Miután végzett a vizsgálattal, elővett egy nagyon vastag könyvet, hosszasan tanulmányozta, és egy kis kockás noteszbe számokat írogatott. Közben csivitelt és mosolygott. Aztán azt mondta, amit a Bajnai, hogy ez most kicsit fájni fog.

Száznyolcvanezezer, sóhajtotta (csak a lencsék, keret nélkül). Bizonyára kitágult a pupillám és rángatózott a szemöldököm, nem fejátültetést kértem, gondoltam, bár lehet, hogy rám férne, csak egy szemüveget. Ha ennyi, hát ennyi, nincs mit tenni mondtam, de az motoszkált bennem, hogy mi van azzal, akinek mondjuk nincs konkrétan ennyi pénze egy szemüregre, akarom mondani szemüvegre? Az vásárol magának egy fehér botot? 

Több mint huszonöt éve nem voltam táppénzen. Orvosnál is csak akkor, amikor vittek, mert meglékeltem a buckómat. Évente csaknem fél millát fizetek különböző jogcímeken az egészségbiztosításba. Harmincnyolc éve melózok, az átszámítva napi árra, cirka tizenkilenc millió. abból szerintem most bőven kijött volna egy aranykeretes szemüveg, és még a boltot is megvehettem volna, berendezéssel együtt kilóra.

Érdekes ez a mai magyar egészségügy. Fizetsz egy életen át, mint a katonatiszt, aztán, ha megbetegszel vagy valami miatt odaszorulsz, akkor vagy egy igen hosszú várólista végén találod magad vagy újra zsebbe kell nyúlnod. A betegség úri passzió lett.

Pedig a nemzeti egység kormánya megígérte, hogy többek között az egészségügyi ellátást is javítja. Ebből annyi valósult meg, hogy néhány kórházat összevontak, néhány vezetőt leváltottak, a helyükre csókosok kerültek. Az orvosok és az ápolók, pedig menekülni kezdtek. Négy év alatt több, mint harmincezren hagyták el az országot.

Hol van már a lázadás a háromszáz forintos vizitdíjak ellen? Hol a mikola-féle melldöngetés?

Most, hogy haza értem és a gép elé ültem, azon morfondírozok, hogy lehet jobban jártam volna, ha inkább dolgozni megyek, legalább nem mérgeltem volna fel magam.

Ha legközelebb nem látok, majd kiveszem a szemem, és megmosom a lavórban…

La Rosa