1989.június 16-án, jó barátommal fröccsözgettünk a győri Burcsellás nevű becsületsüllyesztőben, a sikeres politikai gazdaságtan szigorlatunk után. Akkor még nem sejtettük, hogy a szocializmus politikai gazdaságtana lesz az a tárgy, ami majd hosszú időre kiköltözik az iskolák falai közül. Volt valami ugyanis akkoriban a levegőben, amit már majdnem mindenki érzett, de csak kevesen tudtak megfogalmazni, és még kevesebben mertek elhinni.

Bizakodással volt teli a levegő. Bizakodással, és várakozással. persze ez a nap nem a sikeres szigorlat miatt égett bele kitörölhetetlenül az emlékezetembe. Azon a napon temették újra az 56-os hősöket, köztük Nagy Imrét, a mártír miniszterelnököt.

A pinceborozóban ahol a pultot támasztottuk, péntek délelőtt lévén nem volt nagy tömeg. A kevesek, akik jobb híján ott múlatták az időt, szemüket a tévére meresztették, és megrökönyödve hallgattak egy fiatal, kócos, borostás szónokot, aki a Hősök terén felállított ravatal előtt, vérbe fojtott forradalomról, ázsiai zsákutcáról, meghamisított történelemkönyvekről, és kommunista diktatúráról, beszélt. A pohár majdnem összeroppant a kezemben, annyira szorítottam. Úgy vártam már ezt a pillanatot, hogy az agyonhallgatott igazságot egyszer ki merje mondani valaki helyettem, hogy az én nevemben is üzenjen a hatalomnak.

Az a huszonéves srác, akkor a szívemből beszélt. Elragadtatással hallgattam és egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy az éjszakát már nem egy börtöncella falai között fogja majd tölteni. Mert a hatalom ugyan már meggyengült, de még erőt akart demonstrálni. Grósz, a bigott kommunista, nehezen adta be a derekát, félt az újratemetéstől. A tüntetéseket még néhány hónappal korábban is egyszerűen fasiszta provokációnak minősítette, és szétverette.

Így utólag visszagondolva, nem kevés bátorságra volt szükség, akkor és ott elmondani azt a beszédet, annak ellenére, hogy a diktatúra már fölpuhult, zajlottak az ellenzéki kerekasztal tárgyalások, és a politikai pártok is legalizálták magukat. Bizonyára nem árulok el nagy titkot senkinek ha leírom, hogy ezt a fiatal demokratát Orbán Viktornak hívták.

A vonaton hazafelé arról beszéltünk a barátommal, hogy akkor lesz Magyarországon igazi rendszerváltás, ha egyszer ez a srác lesz a miniszterelnök.

Aztán nem is olyan sokára ez is bekövetkezett, ám addig még történt néhány dolog. Először is a szocializmus mint olyan, pár hónap alatt úgy omlott össze, mint egy kártyavár. Nagyon segíteni sem kellett neki ebben, felélte önmagát. Vezető korifeusai az utolsó pillanatokban a hatalmukat igyekeztek átmenteni. Kiből politikus lett, kiből olajszőkítő, kiből olajszőkítő politikus.

Egy csepp vér és a legcsekélyebb erőszak nélkül történt meg a rendszerváltás. És amíg az emberek tort ültek a szocializmus és a széthulló Szovjetunió teteme fölött, észre sem vették, hogy lassan megszűntek a munkahelyeik, meggyengültek az érdek képviseleti szervezeteik, és eltűnt körülöttük az állami gondoskodás. A hőn óhajtott jólét helyett, sokakra munkanélküliség, kényszer rokkant nyugdíjazás és hajléktalan sors várt.

A kiábrándultság napról napra nagyobb lett. Olyannyira, hogy ’94-ben már azok a szocialisták alakíthattak kormányt, akiket négy évvel korábban már élve eltemettek. A Hősök terei szónok pedig, liberálisból, mérsékelt konzervatívvá lett, és közben a fidesz pártszékház eladásából származó milliókkal, strómanok közbenjárásával megalapozta a családi vagyont.

Persze nem csak ő gazdagodott, hanem a szűk baráti kör is, így lett egy liberális pártból, egy jól prosperáló üzleti vállalkozás. Ez a vállalkozás attól volt különleges, hogy nem a saját vagyonát kockáztatta, hanem politikai befolyását vetette latba sikerei érdekében. Kitalálták, hogy ami törvényes az egyben erkölcsös is, így ahol bármilyen jogi kiskaput vagy akármilyen kicsiny rést találtak, oda benyomultak és taroltak.

’98-ra a fidesz és orbán megerősödött, de korántsem annyira, hogy az a győzelemhez elég lett volna. Ahhoz szükségük volt azoknak a kisgazdáknak a visszalépésére, akikről néhány hónappal korábban orbán kijelentette, hogy elképzelhetetlen a velük kötött koalíció. Nem kellett tíz év tehát, és orbánból a liberális demokratából, egy elvtelen politikai prostituált lett. Így aztán, mire az óhajom valóra vált, és ő lett a miniszterelnök, már régen nem az a vagány forradalmár volt, akit ’89-ben megismertem benne.

Orbán kormányzása alatt, családjának tovább erősödtek gazdasági pozíciói. A hosszú bájtok éjszakáján, sok minden megtörtént, és megtörténhetett, beszélik ezt is, azt is. Minden esetre simicska, mint APEH vezér, felbecsülhetetlen értékű információkhoz juthatott. Orbán pedig már nem szégyenlősködött, csak annyit kért, ne ők nyerjék a legtöbbet. Virágzásnak indult a dolomit- és a szőlő bányászat.

Miközben mindent felzabált maga körül amihez csak hozzáfért, és sok mindenhez hozzáfért, hízott, mint a kis gömböc. A koalíciós partner kisgazdákat látványosan kicsinálta. Torgyánt ellehetetlenítette és a miép támogatásával őrizte meg parlamenti többségét. A miép és csurka, meg ugye mint tudjuk, már a szélsőjobb előszobája volt. A ciklus végére érve a Bokros által stabilizált gazdasági eredményeket fölélték.

Orbán, mivel az ország örökös miniszterelnökének gondolta magát, saját megfogalmazása szerint neki a miniszterelnökség a mestersége, nehezen viselte a választási vereségeket. Pedig lett volna ideje hozzászokni, mert mint egyéni képviselőjelölt mindig alulmaradt aktuális ellenfeleivel szemben és egy ideig pártvezérként sem volt alkalma megtapasztalnia a győzelem ízét. Ez annyira megviselte, hogy először kijelentette, hogy a haza nem lehet ellenzékben, a parlamenti munkát pedig egyszerűen ignorálta, de a 2006-os választási vereséget követően már nem elégedett meg ennyivel és rászabadította csőcselékét a fővárosra. Ön- és közveszélyessé vált, az idegei összekócolódtak és ausztriai szanatóriumokban próbálták kifésülgetni, több-kevesebb sikerrel.

A sors és az impotens szoclib kormányok 2010-ben tálcán kínálták az újabb esélyt orbánnak. A parlamenti kétharmad lehetőséget biztosított volna egy nyugodt, kiegyensúlyozott kormányzáshoz, ahol még nagyvonalú gesztusokat is tehetett volna az ellenzék irányába. De képtelen volt felülemelkedni a sértettségén és bosszúért lihegett.

Egy diszlexiás paprikajancsit megválasztatott köztársasági elnöknek, aki bármit aláírt, amit elétettek. Az alkotmányból párt kódexet csináltak, a Jóistenből meg révkalauzt. Kíméletlen tisztogatásba kezdtek a bíróságokon és a közigazgatásban. A kinevezések kézi vezérléssel történtek, a fő szempont sehol sem a szakmaiság volt, kizárólag a politikai lojalitás.

Amit nem tudtak lenyúlni, azt államosították és úgy gyűrték maguk alá. Több tucat új adót vetettek ki, kriminalizálták a szegénységet, kisajátították a médiát. A hamis, hazug lózungok monoton ismételgetésével sulykolták szimpatizánsaik agyába, hogy Magyarország jobban teljesít. Közben állandó konfrontációba kerültek azzal az Európai Unióval, akinek a pénzügyi segítsége nélkül egyetlen beruházás sem valósulhatott volna meg.

Az orbán-matolcsi duó, unortodox gazdaságpolitikájával tönkretette az országot. Romokban az egészség- és oktatásügy, sorra dobják be a törölközőt a kisvállalkozások. Az euró ötven forinttal kerül többe, mint amikor kormányozni kezdtek, ezzel tovább lehetetlenítve a devizahitelesek helyzetét. a közmunkaprogram álságos hazugság, önbecsapás csak úgy, mint azok a statisztikák, amelyek a győzelmi jelentéseket harsogják.

Ázsiai zsákutca, meghamisított történelemkönyvek, diktatúra. Itt tartunk hát megint, huszonöt év elteltével. Orbán igazolni akarta a tételt: „Egy politikai rendszert hat hónap alatt le lehet váltani, egy gazdasági rendszert hat év alatt át lehet alakítani, a társadalmihoz hatvan év kell.” 
És még egy gondolat orbán 1989-es beszédéből: „ ha elég eltökéltek vagyunk, rászoríthatjuk az uralkodó pártot, hogy alávesse magát a szabad választásoknak." nosza!

La Rosa