- Radnóti személyes élmény. Egyetlen magyar költő nem válik az ember személyes élményévé annyira, mint Radnóti – kezdte beszédét Praznovszky Mihály Abdán. Évek óta hordozta magában az elképzelést, hogy végig kellene járni azt az utat, amit 1944 őszén Radnóti Miklós 1500 munkaszolgálatossal együtt megtett.  

- Magunkban hordozzuk a Radnóti képet, ami életünk részévé vált. Nem kell Spanyolországba zarándokolni, hogy a hitemet megtaláljam. Az én hitem Radnóti, az én hitem a magyar irodalom, az én hitem a magyar nyelv. S ezt szeretném egyszer átélni a maga fizikai valóságában nemcsak a könyvtárszobában, a kényelmes fotelben olvasni verseket, hanem azt megérezni, mit érzett az az 1500 magyar ember keresztül a Bakonyon. 

Ahogy már induláskor Szentkirályszabadján is elmondta, erről az útról semmi sem biztos. Radnóti utolsó útjáról nincs egyetlen biztos tény. Csak kettő dolog biztos: Szentkirályszabadja és Abda. Ezért választották azt a közmegegyezést, ami szerint november 3-án indultak és Abdára november 9-én érkeztek meg. Sok a bizonytalanság, de nagyjából követték azt az utat, amelyen a munkaszolgálatosokat terelték.

Megálltak, közben Radnóti verseket olvastak. Általában naponta 20-25 km mentek, ami egy futballpályán kényelmes, de keresztül a Bakonyon, mellékutakon, erdei utakon keresztül nem annyira.

- Miközben verseket olvastunk, mellettünk zúgott a 21. század valósága. Autók jöttek, mentek, zaj, erőszakosság, előzés, dudálás. Néha merészkedtünk csak a főútra, amikor már máshol nem lehetett, de gyorsan visszamentünk oda, ahogyan visszahajtották őket is a főútról a menekülő sereg miatt. És néha repülőgép is zúgott felettünk. Annyira benne voltunk lélekben ebben a sorsban, hogy nem is lehet elmondani.

Kitűző, jelvény volt a kabátjukon, melyen keresztnevük és a Radnóti menet emblémája volt. Mindenkihez, akivel találkoztak odamentek és elmondták a menet célját, hová és miért mennek. Sokkolással ért fel, hogy még az út elején találkoztak olyan fiatallal, aki nem tudta, ki volt Radnóti. Az utolsó emlékezetes utcai megszólítás Győrben történt, ahol egy fiatal lányt leszólítva Praznovszky Mihály csak annyit kérdezett, hogy jó irányba mennek-e. A lány csak ránézett és annyit mondott, hogy jó. Mihály közölte: a Radnóti menet vagyunk és megyünk tovább. A lány pedig azt mondta, hogy az édesanyja Radnóti díjas versmondó volt.

- Ezért érdemes élni! És azért az élményért, hogy felnőttek is diákok velünk jönnek, együtt éljük meg a katartikus élményeket, ezért érdemes 120 km-t megtenni. Úgy indultunk el, hogy nem ismertük egymást. Ahogy az induláskor is mondtam, ez nem egy szászmenet, mi az életért menetelünk, mi vidám emberek vagyunk, jókedvűek, hiszen bennünket nem ölhetnek meg. Mi azt akarjuk mondani a helyi újság szerkesztőinek, hogy ne azt írják a tudósításba, hogy megrongálódott Radnóti szobor, hanem bátran írják ki, hogy a megrongált Radnóti szobor. És ne azt írják ki – amit az idős művész mond –, hogy megmentette Radnóti annak a sofőrnek az életét, mert a sofőr gyilkos szándékkal hajtott neki a szobornak. Mi azért jöttünk, hogy ne legyenek ilyen emberek. Kevesen vagyunk, lehet, ez kevés lesz, mert sokkal többen masíroznak az utcákon, mint kellene, de mi szembe megyünk velünk.  Egyetlen fegyverünk volt, a bori notesz hasonmása a szívünk fölött, amit aztán odaajándékoztunk egy kedves házigazdának, aki beengedett a házába, vendégül látott, mesélt nekünk.

Radnóti mától kezdve az enyém.

- Amikor elkezdtük csinálni a plakátokat, nem mertük ráírni, hogy „Radnóti zarándoklat” – vette át a szót Schreiber Márta.

- Most, hogy túl vagyunk ezen a héten, azt gondolom, ez zarándoklat volt. Zarándokalt, ahol nagyon sokat megtudtunk önmagunkról, ahol megtudtunk nagyon sokat Radnótiról, a korábbi Radnóti-képem átalakult. Előtte is ismertem a verseit és most mégis minden vers, minden naplórészlet másként hatott. A szervezés során nagyon sok pozitív élményben volt részünk, mert bármely település bármely iskolában vagy könyvtárban jeleztük érkezésünket, mindenhol az első szóra nagyon kedvesen fogadtak bennünket.

Majd időrendbe szedte a megjárt út eseményeit. A szentkirályszabadjai indulástól Gyulafirátót volt az első állomás. A budapesti Lauder iskola az Emlékezet Rezonanciái címmel egy nagyon megrendítő műsort mutattott be. Másnap Nagyesztergárra indultak tovább. Nem tervezték, szervezték, de Eplényben a zirci középiskolások is csatlakoztak a menetelőkhöz és egy darabon elkísérték őket. Olaszfalun harmadikos, negyedikes diákok jöttek eléjük, verseket mondtak és énekeltek.  Ezt követően Nagyesztergáron is nagyon szép műsorral emlékeztek Radnótira.

Harmadnap Veszprémvarsányba indultak. Ott egy idős bácsi mesélte el, hogy annak idején gyerekként hogyan élte meg, amikor a munkaszolgálatosok beérkeztek a faluba. Emlékezetében megőrizte, hogyan segítették egymást, hogyan fogták közre ketten a náluk rosszabb állapotban levő harmadik társukat.

Majd Pannonhalmára vezetett a menet útja. Itt volt egy pihenőnap, amit nem teljesen pihenéssel töltöttek, hiszen délelőtt az iskolában megkoszorúzták azt a bizonyos Radnóti szobrot, ami már nincs az egykori  téglagyár területén, mert nem lehetett ott hagyni, be kellett vinni az általános iskolába. Délután pedig ismét egy megrendítő előadást néztek meg. Pannonhalmáról Győrbe mentek előbb a kórházhoz, ahonnan 70 éve elküldték a sérült munkaszolgálatosokat, majd a szállásra. Az utolsó napon a cél már Abda volt.

Bárhol álltak meg mindenhol szeretettel fogadták őket. Márta két kedves történet idézett fel az útról. Egy útszéli kocsmába betérve kávét, üdítőt rendelve elővették a Radnóti kötetet, a Naplót és elkezdtek olvasni. A tulajdonos kérés nélkül lekapcsolta a zenét, odakönyökölt ő is, hallgatta a felolvasót. Távozás előtt annyit mondott, hogy a vendégei voltak a menet tagjai és a csoportkép készítésekor maga is örömmel állt be a fotóhoz.Bakonypéterdnél az eső elől betértek a polgármesteri hivatalba. Azonnal - ami rendelkezésükre állt - kávéval, vízzel kínálták őket. Ott is előkerült természetesen Radnóti Naplója.

- Amikor Radnóti menetről beszélünk, Radnóti útját járjuk, kutatjuk, nemcsak Radnótira gondolunk, hanem mindazokra, akik vele együtt mentek végig ezen az úton. Saját bőrünkön érzetük – a meleg szállás, a bőséges vacsorák és kényelmes meleg ruhadarabok ellenére is -, hogy milyen fárasztó az út, hát még akiknek nem volt se cipőjük, se megfelelő ruhájuk, hogy tudtak végigmenni azon az úton. Hogy bírták ki a hidegben, pajtában, étel nélkül? Amikor két ember segítette-vonszolta a harmadik társukat, honnan volt erejük, honnan volt kitartásuk, emberségük?

Az Eötvös Károly Megyei Könyvtár szervezte ezt az utat. Többen megkérdezték, hogy miért vállaltuk fel, hiszen ez nem a könyvtár feladata. Nem, nem az intézmény feladta ez, hanem annak az 50 embernek, aki ott dolgozik, az az 50 ember vállalta fel. Az egész évet végigkísérte az évfordulós megemlékezés. Kezdve a Klezmertől a macesz gombócig egésznapos programjával, folytatva a sort a gyerekkönyvtárosok által szervezett programmal, ami a Dohány utcai zsinagógában ért véget. Ez a Radnóti menet pedig a harmadik része a 70 évvel ezelőtt történtekre való emlékezésnek.

Schreider Márta sokadjára is őszinte szeretettel köszönte meg Praznovszky Mihálynak, hogy ezt az utat kitalálta.

Mindazt az érzelmi telítettséget nem lehet jól leírni, ami a hét végére felhalmozódott a menet résztvevőiben. A számtalan művészi élményt, a hely és a visszaemlékezések hatását, a katartikus élményeket. Nem lehet tökéletesen leírni, milyen volt ott állni az út szélén a megrongált és újraállított szobornál (véletlenül képtelenség belehajtani az emlékműbe), még inkább a tömegsírnál. Kinek mit jelentett odaérni a célhoz, amelyhez indult, ahol sokadmagával együtt Radnóti Miklós számára is végleg véget ért az út. Ott állni, ahol 1946. június 23-án a 22 kihantolt férfitest között volt egy holttest, egy ceruzával teleírt notesszel a nadrágja zsebében. Az Új Élet 1946. augusztusi számában jelent meg egy felhívás: "Jelentkezzenek az Abdán meggyilkolt munkaszolgálatosok hozzátartozói."… "Az itt felsorolt 22 holttest egy része a jelenleg Abda községben exhumálás alatt álló, valószínűleg több mint 60, hungaristák által meggyilkolt munkásszolgálatosnak." Radnóti Miklós neve a 12. sorszámon szerepelt.

Sokáig töprengtem azon, hogy szabad-e megírnom az utolsó nap negatív tapasztalatát. Kérem, aki nem szeretné ezt megismerni, az a kép után ne olvasson tovább.

Az első és utolsó napot tudtam sajnos csak a csapattal tölteni. Vasárnap Győrben a városházánál találkoztunk. Mivel szinte minden megállónál, kis faluban szeretettel látták a menet résztvevőit, úgy gondoltam, hogy Győr városa is legalább tisztelettel köszönti őket. A városháza előtt a tér üres volt. Egyedül vártam a már több mint 100 km-t maga mögött hagyó csapatot.  Meg sem állva tartottunk tovább az úton. Nem, nem csatlakoztak iskolások, nem volt helyi kíséret. Biztos vagyok benne, hogy nem a szervezők felejtették el értesíteni a győrieket.

Az út szélén, a bécsi út végén egy zsákutcában sorompóval lezárva az emlékhely, ott didereg hosszú kabátjában Radnóti Miklós szoboralakja. Korábban tuják vették körül. Ezt véletlenül nem lehetett megrongálni.

A legszomorúbb azonban az abdai emléktáblánál lettem. Az elhangzott beszéd rendben volt, de a „szolgálati közlemény”… Kérték, hogy mindenki, aki a tömegsír helyszínén akar koszorúzni, az igyekezzen, mert a „főméltóságok” érkeznek és lezárják a területet.

Hát szeretném tudatni mindenkivel, hogy Radnótival kapcsolatban igazi főméltóság az, aki ismeri életét, ismeri verseit, versfordításait, naplóját! Hogy 2014. november 9-én az igazi főméltóság az a Dr. Praznovszky Mihály és Schreiber Márta és a menet résztvevői, akik kitalálták, megszervezték és megtették azt a 126 km-es  egyhetes zarándoklatot, mely 70 éve Radnóti Miklós utolsó útját jelentette. 

Az útról az egyik eseményen részt vevő látogató (Ausztriából jött) tájékoztatta az osztrák rádiót és a Standardnak is írt. Bár nem jeleztek vissza, de a rádióban a vallási hírekben megemlítették Radnótit és azt, hogy egy magyar irodalomtudós emlékmenetet szervezett. Radnóti egyik németül megjelent kötetét is ajánlották. Ezzel szemben a megyei napilap egyetlen sorra sem méltatta. Sem a Veszprém megyei sem a Győr-Moson-Sopron megyei. Nem volt országos sajtó, tv, rádió. A Veszprém TV tudósított az indulásról, a Vehir pedig facebook bejegyzésből írt cikket. A Szentgál TV viszont több napon is elkísérte a menetet. Az útról készített filmet a közeljövőben az interneten is közzé teszik.

Bízom benne, hogy a Hírhatár olvasóinak sikerült valamit átadnom azokból az eseményekből, abból a hangulatból, amelyik végigkísérte az ismeretlenként induló és barátként célhoz érő csapatot.

Köszönöm, hogy Veletek tarthattam!

Mezriczky Beáta