Pesten voltam ma. Nem nagy dolog. Egy kis bőröndben gyerekruhák, plüss játékok, kiscipők, kötszer. Nem nagy dolog. A munkám végeztével a Keletibe mentem. Sürgő-forgó emberek élelmiszert, innivalót, ruhákat, tisztálkodási szereket pakoltak, rendszereztek, osztottak szét. Köztük ismerősök, akikkel évek óta nem találkoztunk és sok, az első pillantásra ismeretlen arc.

Egyetlen kérdés volt: - Segítesz?  - Amit tudok.

Kb.10 percenként kisebb-nagyobb csomagokkal járókelők érkeztek. Kekszek, csokik, gyümölcsök, bébi ételek, zöldségek, konzervek kerültek elő a szatyrokból.

- A csokoládé megolvad a melegben, ki kellene osztani most. Ki megy? Mentek? – és már kezünkben is volt egy táskányi csokoládé. A két kis asztallal, egy szemetessel és ásványvizekkel körberakott részből kilépve néztem csak körbe.

Földön ülve, fekve, guggolva férfiak, nők és gyerekek. Egészen kicsik is. Egy a közös bennünk: elűzték őket az otthonukból, a szülőföldjükről, a hazájukból. Egy új, egy jobb élet reményében többségében csak átutazóban vannak Magyarországon. Ki fogalmazhatja meg pontosan, mit jelent, hogy elüldözték őket? Fegyverrel kergették őket? Vagy „csak” masíroztak a házuk körül? Esetleg „csak” kiközösítették őket? Talán „csak” nem kaptak munkát, mert nincs? Netán nem voltak elég elkötelezett hívek? Nem mindegy?

Kezünkben a zacskónyi csokoládéval elsőként a kisgyerekes csoportokhoz mentünk. Egy mosoly, félmosoly, bólintás volt a köszönet. Belenézhettünk az apró fekete szempárokba. Az egyik kislány félősen az anyjához bújt, karba fonta kezét, lehajtotta fejét, el is fordult. Letettem mellé az édességet és tovább léptem. Szemem sarkából láttam, ahogy a pokrócra nézett, rajta a fényes papírra. Megtapogatta, lassan elvette. Még néhány várakozó család ült a környékükön, akik örömmel fogadták a csokikat. Visszafordulva újra az elhúzódó kislány felé vezetett rövid körutunk. A kislány felém nyújtotta a kezét. Vajon kinek lett volna szíve azt mondani, hogy „hohó, hiszen te már kaptál” ? Ezúttal nem a pokrócra került az édesség.

Ez a szatyor kiürült, az asztaloknál fogyott az alma, a banán és egy hatalmas pizza szállítmány is érkezett. Mint egy kocsikerék, akkora tésztákkal. Előkerültek a kések, gyerünk, szeljük! Egy segítő elmagyarázta a menekülőknek, hogy egyes sorba álljanak. Néha meg kellett ismételni a kérést, de türelmesen várták a sorukat.

Egy újabb kis csoport szerveződött a segítőkből és már a szendvicsek készítéséhez pakolták az alapanyagokat. Hogy ne akadályozzam őket, hátrébb léptem. Egy hosszúkás dobozban játékok voltak, főleg plüssök. Egy apró emberke téblábolt mellette. Hohó! Az elhúzódó pici lány volt az! Mutattam, hogy válasszon bátran. Felemelt egy figurát, aztán visszatette. Aztán még egyet, de az is gyorsan visszakerült. A játékok között megláttam egy kiscsibét, egy ujjbábot.  Felhúztam az ujjamra, megmozgattam és felé nyújtottam. Ő markába fogta és máris futott volna vissza, de éppen anyjába (azt hiszem) ütközött, mutatta neki „szerzeményét”. A fiatal nő rám nézett kérdőn, én bőszen bólogattam, hogy vigye csak, persze, legyen az övé. Egy fél mosoly és már indultak is vissza a fal tövébe, az árnyékba.

Újabb és újabb csomagok érkeztek, és a sok segítő kéz rendszerezve pakolta el. A legtöbbször elhangzó kérdés az volt feléjük, hogy „mit hozzunk még, mire van szükségük?”

Voltak, aki kesztyűt húztak és elindultak körbe egy nagy zsákkal.

– Vonjátok be a fiatal férfiakat is! – szólt valaki utánuk. Óránként körbejárnak és összeszedik a szemetet. Gyorsan elszállt az idő. Éppen elköszöntem a segítőktől, amikor egy fiatal pár jött oda.

– Hova rakhatjuk?- kérdezték és a három karton ásványvízre mutattak. Míg a többi víz közé került az újabb csomag, addig elmondták, hogy ők csak átutazóban vannak, látták itt a menekülteket, úgy gondolták, talán a vízre lehet a legnagyobb szükségük. Beugrottak hát a boltba, ennyit bírtak el egyszerre. És már mentek is tovább. Közben egy nagy adag pléd is érkezett.

Még néhány percig beszélgettünk olyanokkal, akik minden nap itt vannak. Bár az alatt a kis idő alatt, amíg ott voltam, egyetlen járókelőtől sem volt egyetlen sértő, türelmetlen vagy megalázó megjegyzés sem, de elmondták, hogy volt már itt is provokáció. A korláton túlról például egy vizes palack landolt a placcon.

Nem készítettem fotót. Az egyik segítő igen határozottan szólt, amikor valaki fényképezett. Azt mondta, ezek az emberek menekülnek, félnek. Ha felkerül az internetre a fotójuk, az otthon maradottakat baj is érheti miattuk. Az ő neve, címe, telefonszáma már így is az egyik szélsőjobbos portálon van. Nem írom le a nevét. Most nincs jelentősége. Ahogy nincs közöttük „főnök”sem, csak segítők vannak. „Jó magyar szokás szerint” az adományok gyűjtése sem megy zökkenőmentesen, de az a lényeg, hogy mindig legyen valaki, aki segít az itt menedéket keresőknek. (A magyar kormány 2,5 milliárd forintot kap az EU-tól a menekültügy rendezéséhez. Az adományozók az adózott pénzükből áldoznak rá, a segítők a szabadidejüket, munkájukat adják – önként, ellenszolgáltatás nélkül.)

Ahogy vitt a mozgólépcső, visszagondoltam a segítők arcára. Többségük fiatal.  Kedves. Mosolygós. Jó arcok. Eszembe jutott Heller Ágnes ismeretlen jó embere, aki a vonatablakból kidobott levélre bélyeget vett és postára adta, hogy a címzetthez megérkezhessen az üzenet.

Ma ők az ismeretlen jó emberek. A SEGÍTŐK.

Mezriczky Beáta