|
|
|
Tweet |
|
|
|
Ez az írás egy személyes történet a tömegközlekedésről, de nem öncélúan, hanem tanulságként íródott. Korábbi hírekből már tájékozódhattunk arról, hogy Székesfehrévár és Veszprém között felújítják a vasúti pályákat és több állomás is megszépül.
A NIF és Székesfehérvár polgármester szeptember 14-én hivatalosan tájékoztatást tartottak a székesfehérvári vasútállomás korszerűsítési munkálatairól. A közleményből megtudhattuk, hogy "az ideiglenes peronokat az utascsarnokon, az új aluljárón és az elkészült új peronon keresztül lehet megközelíteni". Örömömben arra számítottam, hogy megújult az utascsarnok.
A héten két alkalommal vettem igénybe a MÁV szolgalátatását a vonatpótló buszok közreműködésével. Első alkalommal Fehérvárra érve kérdeztem a buszt kísérő kalauztól, hogy pontosan mikor indul Pestre a vonat. Nem tudta. Melyik vágányról? Azt sem tudta. Lehet, hogy nem is kell tudnia, lehet, hogy csak az én elvárásom volt túl magas a tájékoztatás terültén? Vártam az "élményt" a megújult utascsarnokról és az új aluljáróról. Hmmm. Ideiglenesen (remélem) felállított terelő falak között haladva lehetett eljutni a csarnokon át a vágányokhoz. Bevallom nem így képzeltem. Szomorúan állapítottam meg magamban, hogy korlátolt emberek csak korlátok, kerítések, falak között képzelik el az életet.
A lényeg azonban, amiért ez az írás megszületett, az az átmeneti kényelmetlen helyezet kezelése a vonatpótló buszon. Tegnap hazafelé tartottam Budapestről. Több, mint egy órát kellett volna várnom, hogy a menetrend szerint Pétfürdőn is megálló vonattal és pótló busszal utazzak. Fehérvárra előbb is jött vonat, gondoltam kipróbálom a zónázó vonatot. Mintha a 2-es vagy a 4-es metrón ültem volna. Csendes, kijelzőn lehet követni az állomásokat, a géphang bemondja, éppen melyik állomáson vagyunk.
Fehérvárra érve a padon vártam, hogy a megérkezzen az a busz, ami a vágányzár idején Székesfehérvár- Veszprém között szállítja az utasokat. Némi várakozás után meg is jött, újabb rövid várakozás után a sofőr fel is engedett szállni a buszra. Hamarosan a későbbi (egyébként a napi utolsó Budapest-Veszprém között közlekedő) vonat is beért, az átszálló utasok felszálltak. Várpalotáig minden rendben volt, nyugodtam vártam, hogy hazaérjek. A várpalotai vasútállomáson megállt a busz, az utasok leszálltak és lassan én is készültem, hogy 5 km múlva végre hazaérek.
Csakhogy a Péti útnál a busz nem kanyarodott be. Azonnal kérdeztem az előttem ülő kalauztól, hogy Pétfürdőre nem megy be a busz? Nem. Pedig a vonat eredetileg megállt itt, a jegyet is addig vettem és a budapesti pénztárnál sem mondták, hogy nem fog megállni. Kértem a kalauzt és a sofőrt is, hogy az első palotai buszmegállónál legyen szíves megállni, hogy le tudjak szállni. Nem. Kértem a Cseri erdőnél, a MOL kútnál is. Nem. Kértem Öskünél is. Nem. Mindketten hajthatatlanok voltak. Miért nem néztem meg a buszon a kiírást, szegezték nekem a kérdést. Ki van írva, hogy Székesfehérvár, Várpalota, Veszprém. Kioktattak, hogy miért nem a másik buszra szálltam fel, ott állt mögötte.
Nem voltam éppen kipihent, hiszen Szegedről (ahol két napig elképesztő mennyiségű adományt pakoltunk, rendszereztünk a raktárakban) tartottam hazafelé. A számonkérő kérdéseikre én is kérdeztem: Miért nem ellenőrizte a kalauz a jegyemet, van-e és meddig szól? Én ugyanis Fehérváron jóval a vonat érkezése előtt szálltam fel, amikor még csak egy busz állt ott. Miután megtudta, hogy csak Pétfürdőig szól a jegyem, miért nem szállított le a buszról? Talán két vonat indult Budapestről, az egyik, ami megáll Pétfürdőn, Öskün Hajmáskéren is, és egy másik, amely Várpalota után csak Veszprémben áll meg? Természetesen egy vállrándítás (vagy még az sem) volt a válasz.
A veszprémi vasútállomásról (a vontapótló busz végállomása) helyi járat este 10 órakor már nincs. Az állomáson veszprémi taxi telefonszámot sehol nem találtam. Az utolsó pétfürdői busz 22:30-kor indul természetesen a buszpályaudvarról. Volt 25 percem, hogy ezt a 3 km-es szakaszt egy 5-6 kg-os hátizsákkal a hátamon megtegyem. Végülis sikerült 20 perc alatt letudnom a távot, a buszt elértem és nem kellett az éjszakát a veszprémi utcán töltenem.
Pétfürdőn, leszállva a buszról fázni kezdtem, eszembe jutott a pulcsim, amit a mellettem levő ülésre tettem. A busz éppen csukta be az ajtaját, mikor visszafordultam. Néhány lépést tettem a kocsi felé, mire az első ajtó kinyílt és egy hölgy tartotta kezében a pulcsimat? - Ezt itt felejtette! Hihetetlen, hogy milyen sokat számít egyetlen jó, emberi gesztus. Mielőtt bárki azzal vádolna, hogy egyéni sértettség okán írtam meg mindezt, meg kell nyugtatnom, hogy nem ez volt a célom. Fordulhatnék panasszal a MÁV illetékeseihez, de nem teszem.
A célom az, hogy felhívjam a figyelmet arra, hogy mindig minden esetben kérdezzünk. Még, akkor is, ha több kérdésre nem kapunk választ. Hibáztam én, mert nem kérdeztem meg, hogy megáll-e a vonatpótló busz Pétfürdőn. De hibázott a kalauz is, aki nem ellenőrizte le a jegyeket (senkiét). Ő a hibáját kijavíthatta volna, miután szóltan neki. Nem volt hajlandó. Nekem meg a taxiköltség lett volna tanulópénz. A MÁV-alkalmazottból és a sofőrből is hiányzott az emberség. Mint ahogy a magyar társadalom sok tagjából hiányzik. Másokkal szemben kíméletlenül ragaszkodnak a szabályokhoz, bár ők ugyanúgy áthágják. De „hatalom” van a kezükben, amibe görcsösen kapaszkodnak, és közben elfelejtik, hogy ők is csak emberek.
Tehát, kedves Olvasó, kérdezzen, ne emberségre számítson! S ha mégis önzetlenül jót tesznek Önnel (lásd a pulcsi esete), remekül fogja érezni magát.
Mezriczky Beáta |
|
|
|