|
|
|
|
|
|
| Tweet |
|
| |
|
|
|
Tudtam, hogy ez lesz, mert nem lehetett más. Ez már az idők kezdetétől bele volt kódolva ebbe a 2014-es évbe. Én hülye, mégis tudat alatt reménykedtem az utolsó pillanatig. Ez a remény éltetett, ez tartotta bennem a lelket. Sokszor a szívnek és a léleknek nehéz meghajolni az ész érvei előtt… Az embereknek már nagyon hiányzott a győzelem élménye. Két elvesztett világháború, és egy Trianon után végre legalább a rezsiharcot megnyerték és felhőtlenül örülhettek. A lenyúlt százezrek, milliók után visszanyertek háromezer jó magyar forintot. Hogy ugyanaz volt a tolvaj, mint az adományozó? Ugyan már, mit számít az? Mi magyarok aztán tudjuk, ki a kicsit nem becsüli… No és ki állt ennek a rezsiharcnak az élén? Hát persze, hogy maga orbánviktor személyesen. Mi sem természetesebb tehát, hogy ezt a győzelmet közösen szerették volna megünnepelni vele az övéi. Ennek legegyszerűbb módja pedig, egy választási siker, aminek együtt lehet örülni határon innen és határon túl. Nem is kell hozzá sok minden, csak egy kis demagógia és populizmus, egy csipet nacionalizmus és rasszizmus, hangyabokányi előítélet és egy csokor butaság …
Én is világ életemben győzelemre törekedtem egy kövérek-soványak vagy egy nős-nőtlenek focimeccset sem tudtam soha félvállról venni, de április 6-a után eljutottam oda, hogy pénteken, ötven év után először nem okozott örömet a foci. Nem esett jól utána a sör sem. Csak ültem ott a kocsma asztal mellett, mintha ez lenne a dolgom és nagyon egyedül éreztem magam. Megszokásból ugyan még rángattam két sör között a csocsóasztal karjait, de lélekben már messze jártam. Mert én tudom jól magamról, hogy soha nem leszek képes egy fába vágni a fejszémet orbánviktorral…
Én, aki magamra erőltettem az optimizmust, most itt állok kisemmizve, üresen, mint egy bádog hordó. Hülyegyerekek dobolnak az oldalamon, maguk sem tudják minek örülnek. Olyan ez a választási győzelem utáni mámor, mintha valaki a saját kivégzése tiszteletére rendezne, egy zenés, táncos mulatságot…
Néhány hete még azt gondoltam, ha elveszítjük a választásokat, akkor megpróbálom felrázni az embereket, ha kell valami sokkolóval, ami kihozza őket a közöny útvesztőiből. Most viszont már egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy ennek a legcsekélyebb értelme is lenne. Mégis, kit tudnék jobb belátásra bírni? A győzelemtől megittasodott rezsiharcosokat, a nyomorult romákat, akik meghurcolásuk és megalázásuk ellenére tömegesen szavaztak a fideszre? A nyugdíjasokat, akik még nem tudják mit jelent egy végigdolgozott élet után járandóság nélkül maradni? A közönyösöket, akik annak ellenére otthon maradtak, hogy elveszítették a munkájukat, a tisztességes élethez és halálhoz való jogukat, akiknek a gyerekei és unokái tömegesen kivándorolnak az országból?
Jól mondja a székely ember: a medve nem játék. De ugyanúgy nem játék a demokrácia sem. Aki ezt képtelen felfogni, az a tűzzel játszik. Orbánviktor úgy látszik szeret tüzeskedni. 2006-ban egyszer már lángba borította a fővárost. „Békés tüntetői” próbáltak érvényt szerezni a „haza nem lehet ellenzékben” hazugságának. Ezzel az egy mondattal akkor végletekig megosztotta az országot. Nem szólt ez a mondat kevesebbről, mint, hogy aki nem a fideszre és orbánra szavaz, az nem is magyar. Így lettünk mi demokraták hontalanok a saját hazánkban. Európa elképedt ekkora marhaság láttán, de csak tehetetlenül széttárta a karjait. Erre még ő sem volt felkészülve. Azt gondolta, hogy talán lesz annyi józan ember a magyarok között, hogy képesek lesznek jobb belátásra bírni a gyűlölködőket. Nem volt. A gyűlöletnek szabad folyást engedtek, a másként gondolkodókat megbélyegezték.
Ebben az országban manapság nem meghalni nehéz, hanem élni…
La Rosa |
|
|
|
|
|