Jó emberek kis helyen is elférnek, mondja a közhely. Kis helyen számtalan jó ember élhet, jót is akarhat, de nem kell mindenkinek mindent pontosan ugyanúgy gondolnia. A közhelyes kifejezések annak kapcsán jutottak eszembe, hogy egy közösségi oldalon a lakótelepen lakók, közösségi képviselők azon kezdtek el együtt gondolkozni, hogyan lehet nyugalom, csend, rend fegyelem a környezetükben.

Már megint „ezek a fiatalok”. Rendetlenkednek, hangoskodnak, szemtelenek, nem tisztelik a környezetüket, a velük együtt élőket.

Életem nagy részét panelproliként, paneltyúkként éltem le. A rossz szomszédság török átok újabb közhely bizony nagyon igaz. El kell viselni azt, amikor a papírvékony falakon áthallatszik a szomszédok egész élete a reggeli mosdástól az éjszakai „horkolásig”. Ráadásul azt sem lehet mondani, hogy nappal nem számít a hangerő, hiszen nagyon sokan több műszakban dolgoznak, és az éjszakát is munkával kénytelenek tölteni. Lehet tőlünk három méterre kisgyerek, beteg vagy egyszerűen csak szomorú ember.

Akkor egy lakótelepen lábujjhegyen kell járni? Nem hallgathatom a kedvenc zenémet, nem lehet jókedvem, nem jöhetnek hozzám barátok, nem ülhetünk ki a ház elé vidáman? És különben is egy akár véletlenszerűen összeverődő társaság nem nevethet nagyokat?

Mondhatjuk, hogy nincs a fiatalok számára megfelelő hely, megfelelő program, ezt bizony a közösség felnőtt és felelősen gondolkozó polgárainak biztosítani kellene. Mondhatjuk persze, hogy „bezzeg a mi időnkben…” Mondhatjuk azt, hogy „ezek jó dolgukban nem tudják, mit csináljanak”.

De ismerjük a saját gyerekeinket? Vajon ki nevelte őket éppen ilyenné? Ki adott eléjük mintát a saját életével? Mit láttak-látnak az idősebbektől? Mi lehet a megoldás? Kipateroljuk őket lehetőleg jó messze, hogy ne zavarjanak senkit?

De hiszen a mi gyerekeink! Nem ott vannak a legnagyobb biztonságban, ahol lakunk, ahol laknak? Ahol éppen az ablakból látjuk azt, hogy hol vannak, kivel és mit csinálnak? Ahol kivilágított közterek vannak? Ha már a mi gyerekünk, elmondjuk neki, hogy az éjszakai hangoskodás zavarja a környezetében élőket?

És mi az, hogy kulturált viselkedés? Ki fogja megmondani, hol a határ? Beszabályozzák, hogy mikor, milyen hangerővel lehet nevetni vagy beszélni? Percre meghatározni? Ahogy magamra emlékszem, a diktátumokat sikk volt megszegni.

Több éve már családi házban lakva valóban elszoktam a „panelromantikától”, ezért egy barátommal úgy döntöttünk, hogy péntek késő este megnézzük „azt a bizonyos lakótelepet”. Tudom, teljesen más egyetlen alkalommal megtapasztalni a valóságot, mint ott élni.

Igen, valóban voltak az utcán fiatalok, még át is kiabáltak egymásnak a házak között és poénkodtak is. Hallhatólag nekik tetszett. Egy másik helyen egy másik csoport tényleg elég hangosan beszélt – vagy 10 percig. A kocsmában ugyancsak nagy és hangos volt az „élet”, de az már távolabb van a lakóteleptől, a családi házakhoz viszont igen közel.

A délutáni munkából buszok hozták a dolgozókat, akik komor és fáradt arccal siettek haza. Néhány autó, amelyből kihallatszott, hogy milyen zenei stílus kedvel a vezetője. Jött egy sokat szidott – talán – crossmotor. A buszmegállóig beleüvöltött hangja az elcsendesült lakótelepbe, de a házak közé a lejtőre érve kikapcsolta a motor és úgy gurult tovább.

Ha a fiatalok hangosak, akkor vajon csak őket túlkiabálva lehet velük szót érteni? Emlékszem, a legjobb tanáraink soha nem kiabáltak.

Neked, nekem, Önnek, magunknak pedig Petőfi sorait ajánlom:

„Megint jőnek, kopogtatnak:

„Csendesebben vigadjanak,

Isten áldja meg kendteket,

Szegény édesanyám beteg.”

Feleletet egyik sem ad,

Kihörpintik boraikat,

Végét vetik a zenének

S hazamennek a legények.”

 

 

 

Mezriczky Beáta