Ez a lépcső a semmibe vezet. De van itt mellette egy lift is. Ez is a semmibe visz, de ezzel legalább előbb odaérek. Nem mintha sietnék, csak azt mondják az idő pénz. Nem is olyan régen, még volt egy életem. Határozottan emlékszem rá. Nem volt jó, de legalább élet volt. Igaz rossz sem volt. Talán rosszul fogalmaztam, amikor azt írtam, hogy nem volt jó. A helyes megfogalmazás az lenne, hogy lehetett volna sokkal jobb is.

Akkor most nekifutok még egyszer. Nem is olyan régen még volt egy életem. Határozottan emlékszem rá. Lehetett volna jobb is. Sokkal jobb is. Mielőtt ideértem volna a semmibe vezető lépcsőhöz, egy vonaton utaztam. Vonalas füzetbe sormintákat rajzoltam. Ahogy távolodtam anyámtól, úgy kerültem egyre közelebb magamhoz. Tudtam, ha egyszer elég távol leszek, akkor megtalálom önmagam.

Talán ott a vonaton olvastam először Csörsz Istvántól a „Sírig tartsd a pofád”-ot. Már nem emlékszem rá, de tudom, hogy akkor megfogott. Ismerem jól a magyar vagonokat. Legalább harminc olyan pontja van egy kupénak, ahol fel tudok bontani egy üveg sört. No nem ugyanazt az egyet, mindig egy másikat.

„A”-ból „B”-be csak egy sínpár vezet, és én éppen „A”-ból „B”-be tartok. Nem sietek. Nincs hová sietnem. Hiszen tudom, úgysem fogok soha megérkezni. Vér szivárog az ínyemből és tulajdonképpen sok egyéb más helyről. Akkor meg minek siessek. Én hiszek a háromnál több dimenziós terekben. Remélem, hogy valamilyen féreglyukon keresztül egyszer még visszajutok „A” pályaudvarára.

Ott és akkor talán egy másik várakozó szerelvényt is találhatok magamnak, amivel szintén nem fogok eljutni sehova. Ebben legalább már van gyakorlatom. Egy sokadik vonaton szemben ülnél velem. Én megcsókolnálak az alagútban. Te pedig nem tiltakoznál.

Néha egy-egy lepusztult állomáson félreállítják a szerelvényt, amin döcögök, hogy el tudjon robogni mellette egy gyorsvonat. Ismerős arcokat vélek ilyenkor felfedezni odaát a pillanatnál is rövidebb idő alatt. Nem is látom, inkább csak érzem, tudom, hogy ott vannak. Ők a céltudatos utazók. Tudják honnan hová mennek és azt is, hogy miért. Ők szeretnek mindig időben megérkezni. Vannak céljaik. Nekem már nincsenek.

Dosztojevszkij írja az „A Karamazov testvérek”-ben : „vajon az ember teremtette-e Istent, vagy az Isten az embert?” Én is megkérdezhetném magamtól, hogy miattad szenvedek-e vagy kellett találnom valakit, aki megszemélyesítheti a szenvedéseimet? A fizikai és lelki kínjaimat.

Az ország egy lepratelep. Pedig huszonöt évvel ezelőtt tele volt várakozással, ahogy én is. Akkor volt néhány hét, néhány hónap, hogy elhittem, hogy érdemes célokat kitűzni magam elé. Érdemes tartoznom valahová, valakikhez, de nagyon becsaptak bennünket. Kisemmiztek. Azt hiszem akkor haltam meg először. Fájdalmas volt a tudat, hogy ellopták a jövőnket.

A múltamból ezért nem engedek. A múltjaimból egy alternatív múltban, talán nem csak az alagútban csókolhatnálak meg. Ott akár Te is felvállalhatnál engem. Bár már ebben sem vagyok biztos. Régen legalább a tévedéseimben biztos voltam. Ma már mindenben kételkedem.

Legfőképp abban, hogy ebben az országban egyszer több normális ember fog élni, mint idióta. Félművelt tahók kezében a hatalom, akik még büszkék is a butaságukra, hogy nem értenek a mobiltelefonhoz és az internethez, hogy nem olvasnak könyveket, és nem járnak színházba, viszont kolbásztöltésből, vadászatból vagy pálinkafőzésből és ivásból bárkivel felveszik a versenyt. Nem értem akkor mire várunk? Van még egyáltalán veszíteni valónk? Lehet még ennél is rosszabb?

Porig aláznak, kifosztanak, röghöz kötnek, eladósítanak, megfélemlítenek bennünket. Elveszik az iskoláinkat, a földjeinket, a trafikjainkat, a kórházainkat, a boltjainkat, a nyugdíjunkat, a fizetésünket és az internetünket. Már csak a becsületünk maradt, már akinek megmaradt, aki nem adta azt is el egy tál lencséért.

A kérdés csak az, hogy megvárjuk-e, amíg bennünket is egyesével levadásznak, halálra gázolnak az út mellett, meghalunk egy rendőrautóban, esetleg a vonat elé lépünk vagy lesz elég erőnk és bátorságunk ahhoz, hogy megvédjük magunkat, a gyerekeinket, a szüleinket, a még megmaradt értékeinket?

A lépcső, ami mellett állok a semmibe vezet, én pedig naponta meghalok szégyenemben és tehetetlen dühömben, de tudom, nem fogom sírig tartani a pofám. Szeretném legalább feltételezni, hogy ez az állapot nem végleges, hogy láthatom még menekülni a diktátort. Azért ebben a tudatban könnyebb volna belépni abba a féreglyukba…

La Rosa