Folytatódik az ország módszeres megosztása. Vertikálisan, horizontálisan, átlósan, lóugrásban, éjjel és nappal, titkoltan és bevallottan.

Orbánviktor még ellenzékiként kezdte el a „munkát”, a „haza nem lehet ellenzékben!” felkiáltással. Az árkot amit akkor kiásott, azóta mélyíti és szélesíti.

Gyűlöletet szított a jobb- és baloldaliak között, a fiatalok és az öregek között, a munkavállalók és a munkaadók között, a betegek és az egészségesek között, romák és nem romák között, és most utoljára, a budapestiek és a vidékiek között. Fáradozásai eredményeként, immár másodszor sikerült kétharmados parlamenti többségre szert tennie, megkönnyítve ezzel a demokratikus intézményrendszer lebontását, a fékek és egyensúlyok kiiktatását.

Jól számított, amikor a magyar embereknek arra a korántsem szimpatikus tulajdonságára épített, hogy minden rosszat képesek elviselni, ha biztosak benne, hogy mások még náluk is szarabbul érzik magukat. Tehát nem eredményeket kellett feltétlenül felmutatni, bár a hazugságözön nap mint nap ömlik ránk a közszolgálati médiából, egyszerűen meg kellett mutatni a fülkeforradalmároknak az ellenségeiket.

A tanárnak legyen ellensége a diák, a betegnek az orvos, az aktív munkavállalónak a nyugdíjas, az értelmiséginek a melós. És ha már mindenki ellensége mindenkinek, akkor bátran ki lehet jelenteni, hogy még soha ilyen egységes nem volt a nemzet. Van persze néhány millió, akiket az útszélén kell hagyni, aztán vannak idegenszívű liberális elhajlók, cigány bűnözők, buzik és vörösök, de egyébként kerényitől bajjerig, lázártól rogánig, kövértől orbánig, teljes és szilárd az egység.

Ennek az egységnek köszönhetően „Magyarország jobban teljesít!”. Senkit ne tévesszenek meg a nemzetközi hitelminősítők besorolásai, hogy még mindig a bóvli kategóriában, tehát a befektetésre nem ajánlott, megbízhatatlan csoportban foglalunk helyet. És persze az sem, hogy egy tized százalék választ el bennünket attól, hogy arról beszélhetünk egyáltalán, hogy a demokratikus államok sorába tartozunk, hogy az összes régi kelet-európai blokkhoz tartozó ország megelőzött bennünket, még Románia, és Bulgária is. Hogy gyakorlatilag megszűnt a sajtószabadság és hogy a Pisa-felmérés szerint azok a magyar diákok, akik a 80-as években még világelsők voltak, most az utolsók között kullognak. 

Ennyit sikerült elérnie a nemzeti egység kormányának az elmúlt négy évben. Illetve azért ennél egy kicsit többet. Néhány szobor a háborús bűnös vasalbertről, az országot vesztes háborúkba vezető tiszáról és hortiról, náci emlékmű a Parlament mellé, stadion a kert végébe és persze trafikok és termőföld sógornak-komának.

Azért jutottak az eszembe ezek a gondolatok, mert közeledik Nagy Imre újratemetésének 25. évfordulója, és naponta hallom a tévében rádióban, hogy 56-ban példát mutattunk Európának és a világnak. Most is példát mutatunk, amikor az 56-os hőst, a halálra ítélt Mécs Imrét, pintérsándor pribékei elhurcolták, mert tiltakozni merészelt a náci emlékmű felépítése ellen.

Hát ennyit 56-ról, és a hősökről. Ennyire tiszteli a miniszterelnök és a kormány 56 szellemiségét. Ami a szemünk előtt zajlik, az nem más, mint tömény történelem hamisítás. Orwell „nagy testvére”, csak iparitanuló orbánviktorhoz képest.

A fideszt politikai eszközökkel szerintem már nem lehet megbuktatni.

A fidesz csak saját magát buktathatja meg a mohóságával, gőgjével és hatalmi arroganciájával, vagy egy egész országra kiterjedő ellenállás, ami lehet passzív, de lehet nagyon aktív is, az elkeseredettség mértékétől függően...

La Rosa