Ismerjük a trükköt már öntudatra ébredésünk óta. Ismeri az is, aki még életében nem volt cirkuszban, mert annyira triviális. És mégis mindig rácsodálkozunk és megtapsoljuk, amikor a bűvész előhúzza a fehér nyuszit az üresnek vélt fekete cilinderből. Csettintünk, mosolyogva egymásra nézünk és azt mondjuk, hogy: „azannya” és hogy:” ez igen”, és boldogok vagyunk a tudattól, hogy most aztán megint nagyon át lettünk baszarintva.

Pedig nem a nyúl fülénél fogva való kicibálása a mutatvány csúcsa, mert azt bárki meg tudná csinálni, az igazi titok abban áll, hogy, hogyan került a nyuszi a kalapba? 

A trükköt ki kellett találni, fel kellett építeni, ezerszer el kellett próbálni, amíg végre el lehetett adni és a közönség elé állni vele. Az ember nem is érti, hogy valakik miért fordítanak akkora energiát arra, hogy másokat becsapjanak. De ha egyfelől belegondolunk az emberi természetbe, hogy a többség igényli, hogy illúziók között éljen, másrészt megnézzük a Houdinik és David Copperfield-ek bankszámláit, megértjük a motivációt.

Nem mindenkinek adatik meg egyébként a nagy trükk kitalálása vagy elsajátítása. Sok a műkedvelő és a pancser, de a becsapottak sokszor nem is képesek különbséget tenni átverés és átverés között. Van akinek már az itt a piros, hol a piros is felér egy varázslattal…

Ezt a kis bevezetőt csak azért írtam, hogy mindenki kedvére behelyettesíthesse a nagy magyar nemzeti cirkusz bűvészeinek és bohócainak produkcióit. Hogy legyen viszonyítási alap, mondjuk egy pakli kártyával előadott mutatvány és egy vasúti szerelvény eltüntetése között. Ugyan mind a kettő csak egy illúzió, de azért van különbség.

Mert kajaibrahim és josziptot, csak egy egyszerű kártyatrükk ebben a történetben, egy ász és egy dáma a mandzsettába bújtatva, a millenáris gagyi órái összecsomózott kendők, de még az eladott pártszékház sem több egy lebegő-táncoló varázspálcánál. Ezek egyszerű ujj gyakorlatok voltak talicskalajos varázsinas számára, aki annak idején itt mondta ki először, hogy csiribú-csiribá, csak a kezemet figyeljék, mert csalok. Jobban mondva, hogy mindenkinek állampolgári joga hülyének lenni. Persze mondhatta volna azt is, hogy nyaljátok ki, mert már azt a mutatványt is körbeállták és megtapsolták a nagyon hülyék.

Csak azt nem tudták, hogy ez még csak a kezdet, a közönség tesztelése. Ha ezt beszopják, akkor érdemes agyalni a további trükkökön. Talicskalajos szorgalmas kitartó munkával bűvész inasból illuzionistává nőtte ki magát, csak éppen nem galambokat tüntetett el, hanem kompromittáló adatokat a hosszú bájtok éjszakáján. Azért ezt a számot már jegyezték a piacon, ez nem abból a tizenkettő egy tucat, fajtából való. Teltházas előadások követték egymást, a mélynövésű cirkuszigazgató pedig esténként elégedetten dörzsölte a tenyerét, a vártnál is gyorsabb gyarapodás miatt. És az igazán nagy mutatványok még hátra voltak. A levitáció a színpadon. 3000 milliárd forint elrablása, fényes nappal, dobszó mellett, az orrunk előtt. Hiába meresztettük a szemünket, mire felocsúdtunk huss eltűnt a nyugdíj megtakarításunk. 

A bűvésznek ugyan jó gázsija volt, de egy idő után megunta, hogy az ő produkciói tartják el az egész cirkuszt. A tornából felmentett kövér artistákra, a szánalmas bohócokra és a részeges állatidomárokra ugyanis senki sem volt kíváncsi. Ráadásul a sikert a kicsi igazgató kisajátította magának, a kudarcot meg a társulatra lőcsölte. Lubickolt a népszerűségben, amíg talicskalajosnak nem lett elege az önfényező pojácából. 

A kis cirkuszigazgató azt gondolta, hogy a mutatvány majd menni fog a bűvész nélkül is. Elég elmormogni a varázsigéket, mosolyogni és meghajolni. Nem tudta, mert soha nem is próbálta, hogy a varázslást, bármekkora szélhámosság is, de kitartó munkának kell megelőznie. A tudást ugyanis nem lehet hittel helyettesíteni. Most ott áll a manézs közepén, kezében egy varázspálcával hadonászva, de nem történik semmi. A közönség egy része még bízik a csodában, de a többség már fütyül. Táblákat emelgetnek a magasba, rajta a felirat: „az igazgató geci!” 

Talicskalajos visszahúzódva várja a híreket. Nem tudom, hogy eszébe jut-e, hogyan halt meg Houdini, a valaha élt legnagyobb (milyen érdekes, véletlenül magyar származású) illuzionista?

A mestert, akinek hasfalán egy elefánt is állhatott, saját kérésére egy egyetemista gyomorszájon ütötte. Beteg, perforálódott vakbele szinte felrobbant az ütéstől, és néhány nap múlva meghalt…

La Rosa