Ezek a művek nem intézmények raktáraiból kerültek elő, hanem meghitt lakásokból, közadakozásból van itt. Két teremben, de egy kiállításon kerültek bemutatásra Újhelyi Gábor festményei, melyet Mészáros Imre rendezett egységes művészi élménnyé. Pétfürdőn, a Közösségi Házban Angeli Katalin, az intézmény vezetője kezdte a beszédek sorát.

Nagyon sokan jöttek össze, hogy a tanárra, a festőre, a költőre, a polihisztorra emlékezzenek. A sokoldalú reneszánsz emberre, aki életre hívta a Thuri György Gimnázium rajztagozatát.

- Égett, lobogott, alkotott, a talentummal megáldott emberek sorát gazdagította élete 80 évében - mondta Angeli Katalin, aki nemcsak mint intézményvezető, hanem  az egykori „C” -sek, a „kémiabogyók” egyik generációja nevében mesélt személyes történeteket. Szerinte az volt Gábor bácsi varázsa, hogy nem idomítani való lényekként, hanem emberként állt hozzájuk. Egy bölcs kobold, sajátosan fanyar humorú varázsmester várta a diákokat hétről hétre a béke és a szabadság pici birodalmában. Látni, gyönyörködni, gondolkodni, érezni és élni tanított.

Hegyeshalmi László festő- és grafikusművész valamint Tamás Ákos tervező iparművész, egykori rajztagozatosok beszélgetésben idézték fel  élményeiket tanárukról. Emlékezetük szerint még a botkezűből is ki tudott csiholni olyan kreativitást, ami figyelemreméltó volt. Elsőrendű anatómiatanár volt, amit a képzőművészeti főiskolán is elismertek. Az ábrázoló geometriában az Újhelyi Gábortól tanultakat újdonságként mutatathatták be az akkori Thuri-s diákok.

Gimnáziumi rajztanáruk a művészettörténethez hihetetlenül sok anyagot gyűjtött össze. Ezekből a tárgyakból a szigorlatozáshoz sem nagyon kellett kinyitni a tankönyvet a főiskolásoknak, ez a művészetpedagógia szenvedélye volt  Újhelyi Gábornak. Számukra Gábor bácsi nem csupán emlék, hiszen munkájuk kapcsán minden nap gondolnak rá.

Az egykori rajztagozatosok „be vannak építve a falakba”. Akkor még heti 6 nap tanultak, de hétvégére is megkapták a „csodakamra kulcsát”. Kuriózum volt, hogy két osztályterem kollégiumként szolgált. A szomszéd teremben volt az osztály.  Ugyanakkor ez a tagozat nem azért jött létre, hogy zseniképző legyen, hanem olyan útravalót adott a képzés, ami  jól eligazított az életben. Gábor bácsi nemcsak a tanítványait nevelte, hanem a kollégáit is. Amikor képet ajándékozott valakinek azt monda, hogy „szeretettel adom, de ne azért tartsák, hogy a kéménylyukat eltakarják”.

A különböző iskolai versenyekre házilagosan állították elő a meghívókat, egyéb grafikai elemeket. Mindent kipróbálhattak, színpadképeket készítettek, pannókat festettek az ablakokba, az gimis újság címlapját linómetszetre készítették.

Az elsőbe kerülőktől Gábor bácsi elvette a ceruzát és golyóstollal kellett rajzolni. A korábbi próbarajzok hátulján lehetett gyakorolni és pár hónap múlva sokkal jobb lett a grafikai érzékük, egyre biztosabbá vált a kezük és az asszociációs képességük. Azt akarta megtanítani, hogy nincsen elrontott vonal. Vannak kereső vonalak, de előbb utóbb rátalál az ember az igazi vonalra.

Killián László író, szerkesztő „hát az á-sok” nevében beszélt. Újhelyi Gábor polihisztorságát emelte ki. Mint mondta, az óráin hatalmas nyitottság volt benne a másik ember iránt. Óriási asztalán mindent fel lehetett fedezni. A szőlőtőke darabtól kezdve a könyvekig, folyóiratokig, amiket árusított is. Akár bélyeg- vagy éremgyűjtőnek lehetett állni az ő asztalánál. Amellett, hogy elsősorban a vizuális művészet apostola volt, más művészeti ágakban is otthonosan mozgott. A tananyagtól függetlenül gyakran lehetett tőle hallani: „Tudják, hogy mi a művészet, majd én megmondom maguknak, mi a művészet” -  és előhozta Bernini: Apollo é s Daphne című szobrát, annak a részletgazdagságát.

A „hát az á-sok” -hoz tartoztam én is. A tollal való rajz még csak-csak elment, de ha festésre került a sor, csak egy összemosott paca volt nálam az eredmény. A gimis éveknek még viszonylag az elején ezért Gábor bácsi, mintegy megkegyelmezett - talán a környezetemet és saját magát is megóvva - és azt mondta: Mamusek, maga inkább tanulja meg a művészettörténetet és mondjon csak verseket. Tudják, van aki csinálja és van aki csak beszél róla.

Újhelyi Gábor mesterien művelte, én megpróbálok - ha nem is versben -, de írni és mesélni róla, a művészetéről, a hozzá fűződő emlékekről.

A képek azonban sokkal jobban beszélnek önmagukról, a tájakról, az emberekről, érzésről.

Ha szabad javasolnom, kerekedjenek fel egy kis élményre! Nézzék meg Újhelyi Gábor festményeit! Ilyen széles körű tárlat még nem volt és talán soha többé nem lehet összeállítani.

Nézzék meg, hogyan „festett” a hatvanas években a kenesei öböl, a péti szabadtéri színpad, Almádi tájai és nézzék meg a portrékat!

Az idő múltával ugyan az ember öregszik, de Gábor bácsi festményein - talán a fényképnél is hűebben- tükröződnek azok a vonások, melyekről évtizedek távolában is felfedezhetőek az ismerős arcok.

Éljék át Önök is az emlékmorzsák összegyűjtésének örömét!

Mezriczky Beáta