Noha kedvelem az irodalmat és a történelmet, az egzakt tudományok mégis közelebb állnak hozzám. Bár folyamatosan változnak és egyre szélesebb kapukat tárnak ki előttünk, az alapok stabilak és állandók. Megnyugtató a tudat, hogy a derékszögű háromszög átfogójának a négyzete még mindig egyenlő a befogók négyzeteinek az összegével, és az is, hogy: „minden vízbe mártott test, a súlyából annyit veszt, mint amennyi az általa, kiszorított víz súlya”. Ezek olyan axiómák, amelyek cáfolatával nem kell sokat bíbelődnünk.

Más a helyzet a történelemmel és az irodalommal. Ott ugyanis koránt sincs semmi kőbe vésve, és bizonyos dolgokat időnként átértelmeznek, átszabnak, máshogy látnak és máshogy láttatnak. (azt hiszem sikerült kellően árnyaltam körülírnom a hazudozást)
Minél távolabb van tőlünk időben és térben egy történelmi esemény, annál biztosabbak lehetünk abban, hogy nem változik a megítélése, és nem akarják azt a mindennapi politika szolgálatába állítani.

Amíg Mucius Scaevola tűzbe tartott karja már 2500 éve az akaraterő, a hősiesség és a hazaszeretet jelképe, addig a közelmúlt történései olyan képlékenyek, mint orbánviktor demokráciáról alkotott véleménye. 1956 októbere például volt már forradalom, ellenforradalom, népfelkelés, aztán újra forradalom. Most pedig valakik, valahol, éppen fogalmazzák az új elnevezését.

Gyerekkoromban hős szerettem volna lenni. Ájvenhó, robinhúd, utolsómokikán, dártányán, zorró, montekrisztógrófja vagy bornemisszagergely. Akkor még úgy gondoltam, hogy hősnek lenni csak annyi, hogy kevés jó ember összefog a sok gonosz ellen, kardélre hányja, puskacső végére kapja, puszta kézzel péppé veri vagy egyszerűen nevetségessé teszi őket, és máris hőssé lesz. Aztán ahogy korosodtam rájöttem, hogy hősnek lenni nem elhatározás kérdése. Hősnek se nem születik az ember, se nem tanulja ki a hős mesterséget, hanem egyszerűen azzá válik, és amikor már azzá lett, azt akkor még sem ő maga, sem a környezete nem tudja. 

A hősök is több félék lehetnek. Vannak akik a csatatéren, bátorságukkal, (félelmeikkel), önfeláldozásukkal érdemlik ki a hős jelzőt, vannak akik a hétköznapok harcait vívják sokszor magukra hagyatva, helyettünk is, és válnak észrevétlenül hősökké. Ők azok, akik a nyilvánosság előtt is merik vállalni a véleményüket, akik a hatalom tiltása ellenére, fenyegetéseivel szembeszegülve, hajléktalanokat istápolnak, menekülteket segítenek, tüntetéseket és polgári engedetlenségi mozgalmakat szerveznek. Akik tiltakoznak a környezet tudatos rombolása ellen, akik próbálják megvédeni a köztereket, élőláncot vonnak otromba náci emlékmű építési területe köré, és akik felemelik a hangjuk a demokrácia lebontása, és a fékek és ellensúlyok kiiktatása ellen.

A múlt héten volt szerencsém találkozni Magyar Fruzsinával és Mécs Imrével. A találkozás számomra azért volt élmény, mert kiderült, hogy a hétköznapi hősök is emberből vannak. Ahogy közöttünk ültek és beszéltek magukról és az ellenzéki szerepvállalásukról, egyértelművé vált, hogy nem veszett még el minden. Amíg vannak igaz emberek, amíg a hitüket meg tudják osztani másokkal, addig a hatalom nem lehet nyugodt.

Mécs Imre aktív résztvevője volt az 56-os forradalomnak, tőle első kézből hallhattunk az október-novemberi történésekről és az azt követő megtorlásról. A hitelességhez nem férhet semmi kétség. Ő csinálta a történelmet és nem magyarázta. Neki huszonévesen kellett szembe néznie a halállal. Sok társával együtt nem tudatosan készült a forradalmár szerepre, de ha már az lett, nem tagadta meg sem önmagát, sem a forradalmat. 
Vannak emberek, akik a szabadság feltételnélküli elkötelezettjei, és vannak akik a pénzé és a hatalomé. Ez utóbbi számomra akár még elfogadható is lenne, ha nem korlátozná az előbbit. 
Szerintem nem kétséges, hogy Mécs Imre és orbánviktor is bekerül a magyar történelemkönyvekbe, de az egészen biztos, hogy a nevük előtt nem ugyan az lesz az előjel…

La Rosa