A  63. Várpalotai Bányásznap ünnepi megemlékezése a Bányászhimnusszal kezdődött a várban. A Thury-teremben a beszédet Leszkovszki Tibor tartotta. Kettős minőségben is hiteles visszaemlékezést hallhattunk, hiszen előbb a bányánál főtechnológusként, majd a Brikettgyár vezetőjeként dolgozott.

Tehát, a bányánál eltöltött 19 év alatt megismerhette a bányászat minden szépségét, örömét és nehézségét, gondját.Aztán a rendszerváltás első várpalotai polgármestereként neki kellett végigvezetni a bánya felszámolását, ezzel többezer munkahely megszűnését.

Ünnepi beszédében először felidézte Várpalota bányászati múltját.

Beszélt a 20-as évekről, amikor még nem volt piacképes nagy területen a palotai szén.

Aztán a 30-as évekről, amikor megkezdték a szárított szén forgalmazását.

Ez lehetővé tette a szenet használó nagy ipari létesítmények megtelepedését a környéken. A legjelentősebb a Péti Nitrogénművek volt.

A háború óriási károkat okozott a városnak, de a  bánya védelmet, menedéket nyújtott a lakosságnak.

Aztán szinte évek alatt újjáépült a város, a szén a lakosság kenyere lett. Egyre több ember talált itt munkalehetőséget (1970-ben 28 ezer volt a lakosságszám). Az itt dolgozók előbb munkásszálláson laktak majd kolóniákat építettek, ez lett a Rákóczi-telep (korábban Rákosi telep). Miután a Nitrogénművek áttért a szénről a földgáz energiára, új utat kellett keresni a palotai szén felhasználására.  

1969-ben indult meg a brikettgyártás. A bánya szolgáltatásokkal egészítette ki tevékenységét, még bánya-bölcsőde is volt.

A különböző intézményeknek patronáló üzemek segítettek és a karbantartási munkákat társadalmi munkában végezték el.

Mit köszönet Várpalota a szénnek? – tette fel a kérdést Leszkovszki Tibor.

Mindent.

Míg 1990-ben a Várpalotán a jegyzett munkanélküliek száma 180 fő volt, addig 1991-ben már 3800.

Nehéz volt a döntést meghozni, hogy mukahelyek szűnnek meg, de sokkal nehezebb volt elfogadni. Tudomásul kell venni, hogy itt már nincs szén. Az ünnepi beszéd végén a volt polgármester kérte, hogy rakjuk össze a relikviákat. Gyűjtsük össze mindazt, ami tárgyi emlék maradt a bányászatról!

Aki a múltját nem ismeri, az a jövőjét sem tudja építeni – hangzott a zárszó.

Az ünneplés másik apropója, hogy 100 éves a Bányászszakszervezet.

Ebből az alkalomból várpalotai nyugdíjas bányászok 50, 55, 60 éves szakszervezeti tagságért vehettek át okleveleket és korsókat.

Scharf Imrét a 65 éves tagságáért díjazták.

Petrovics László a várpalotai bányászszakszervezetről írt könyvet. Ennek első példányait adta át köszönetképpen sok támogatónak.

A díszasztalnál ülők közül csak az ünnepi beszédet tartó nem kapott tiszteletpéldányt.

A köszönő szavakból is kijutott sokaknak, de nem hallottam, hogy a könyvtárban  oly sokat segítő, fénymásoló dolgozóknak jutott volna egyetlen szó.

Ezt követően a munkájuk közben életüket vesztett bányászok emléktáblájának koszorúzására került sor. 

Több fotót a galériában láthatnak.